Ferences lelkületű biciklisták

III. FerBiT 2010

Bepillantás a III. Biciklitúra 'kalandos' napjaiba.

„Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott.” (Ter 1, 31) Megalkotta ezt a sok jót és ránk bízta mindezt.
Gyönyörű szép napsütés kísért bennünket végig utunkon, fák szegélyezték azt az utat, amelyen biciklijeink kerekei gurultak végig, öt napon át, patak csobogott, hűsítette verejtékes arcunkat. Isten áldó kezei végigsimítottak homlokunkon. Ő, az Úr megkötötte szövetségét velünk öt nap alatt, ami igaz, hogy csak tizedrésze annak, amit a választott népe vándorlással töltött, de a mi lelkünkben is létrehozta azt a szeretetet, amit Iránta és társaink iránt kellett, hogy érezzünk Általa.

 

Böjte Csaba testvér szavaival élve: Damokos Kázmér életét követve vágtunk neki a túrának Szovátáról. Mi nem jártunk Rómában, hogy pappá szenteljenek, de utunk végül ugyanoda jutott, ahova a Damokos Kázméré: Csíksomlyóra.
A biciklik hivatalosan csütörtökön, 15-én reggel indultak útnak Szovátáról. Kellemesen meleg idő köszöntött reggel, ami a nap közepére már kissé fullasztó volt, de mindannyian bírtuk. Volt, aki leszállt a Bucsin-tető fele vezető hágón és taszította maga mellett a kerékpárt, viszont sokan voltak, akik kitartóan pedáloztak felfele. A lejtőn pedig elengedtük magunk, végre száguldottunk, természetesen vigyázva a magunk és mások testi épségére. Ha valaki elesett, azt felsegítettük, de szerencsére ilyen téren nem volt szükség nagy segítségre. Estére már Gyergyószentmiklóson pihenhettünk.
Pénteken reggel köd fogadott, ahogyan kitettük a lábunk a szállásunkról. Meglepődtünk kicsit. Elindultunk és még Marosfőig több felső volt rajtunk, amit aztán a nagy pihenő alatt le is vettünk, mert felszállt a köd és ugyanolyan kellemes meleg lett, mint előző nap. Hiába vagyunk vétkes emberek a földön, Isten úgysem hagy el, nem engedhette, hogy nyolcvan ember megfázzon.
A gyimesi tetőre érve egy olyannyira gyönyörű látvány fogadott mindannyiunkat, hogy meg is feledkeztünk fáradtságunkról, pihentettük szemeink a hegyek hullámain, könnyű szellő kapaszkodott a hajunkba, hogy figyeljünk arra is, hogy milyen jóleső hideget fúj ránk. Aztán újra száguldhattunk, míg meg nem érkeztünk Gyimesfelsőlokra, ahol egy fiatalokból álló zenekar várt ránk. Népzenét játszottak nekünk, és minden fáradtságunk ellenére táncolni kezdtünk. Az este imával telt el, amit annak a napnak a köszönetére mondtunk el, ami eltelt és annak a napnak a kéréseire, ami előttünk állt. Újabb reggel következett. A reggeli imádkozás után megint útra keltünk: újból várt ránk a gyimesi tető szépségével és Csíksomlyó is lázban égett érkezésünk miatt. Erőnk volt, kitartásból pedig még több jutott mindenkinek, hiszen tudtuk, hogy több emelkedő nem lesz, bár szerettük volna még kicsit húzni az időt, hogy tovább tarthasson a lelkes együttlétünk: nem csak a régi és új barátságok jártak a fejünkben, hanem az Istennel kötött szövetségünk is. A harangok öblös hangja átölelt és Isten karjait éreztük magunkon, amikor megérkeztünk a kegytemplom elé. Buzdító szavakat hallhattunk, kitartást, erőt kaptunk, ami tartani fog a következő túránkig. Ha netán addig elfogyna, akkor majd újratöltekezünk jövőben.
Így mentünk végig azon a lerövidített zarándoklaton, ami a választott népnek negyven évébe került, amelyen végigment Damokos Kázmér is, míg végül örök nyugalomban aludt el.
Megköszönjük azoknak a személyeknek a segítségét, akik elszállásoltak bennünket, ennünk adtak, árnyékkal és vízzel kínáltak a hágókon. Szükségünk volt a segítségükre.
Köszönettel tartozunk a ferences testvéreknek, akik végig mellettünk voltak, nem csak a kísérő autókkal, hanem kerékpárral is. Szovátára való érkezésünkkor Károly testvér hívta fel a figyelmünket Istennel való szövetségünkre, másnap Hugó és Tibor testvérek nyomatékosították ugyanezt a szövetséget, harmadnap Rezső pap testvér világított rá újból, míg elértünk Böjte Csaba testvérig, aki végül egy pontot tett ennek a végére. Nem, igazából nincsen vége, Isten minden nap szövetségesünkké lesz egy-egy újabb kicsiny életben, csak meg kell keresnünk őt, és mellette kell maradnunk. Ő nem hagy el bennünket.

2010. július 14.
A „nulladik” napon sokan érkeztünk Szovátára. A névsoron 78 személy neve szerepel. A statisztika: harminchárom csíkszeredai és tizenkilenc Csíkszereda környéki, kilenc székelyudvarhelyi és környékbeli érkezett meg, akik még sem csíkszeredaiak, sem udvarhelyiek, azok kézdivásárhelyiek, gyimesiek, gyergyóiak, magyarországiak.
Néhány – szám szerint öt – csíkszeredai fiú a nyakába vette az utat, vagyis nekivágott a Hargitának még a reggel. Útjuk nem volt hosszú, és azt mondták, hogy nem is volt nehéz. Szerencséjükre Isten áldása, az eső nem hullott rájuk.
Székelyudvarhelyen már három személlyel többen folytatták az utat, és már én is ott voltam köztük. A barangolást nevetés kísérte, meg a napsütés, ami Parajd határáig nem is akart szűnni. A nyolc vidám fejünk találkozott még másik öttel a Kalonda-tetőn, onnan együtt gurultunk az első állomásra, ahol már vártak bennünket. Mivel kerékpárral érkeztünk meg, mindannyian kaptunk egy-egy kis csokoládét, ami pótolta múló energiánkat. Erőnk fogyóban volt, de annál jobb volt mindannyiunknak a kedélye, nevetve regisztráltunk és vetettük magukat az ismerkedős játékokba. Természetesen alig pár név ragadt ránk, talán csak azok, amelyeket már a tavaly is meg kellett jegyeznünk.
A játékok után jöhetett a szentmise, Károly testvér és Tibor testvér tolmácsolták az Úr igéjét. Károly testvér bíztatott, hogy ne féljünk, szövetkezzünk egymással, osszuk meg gondolatainkat egymással, és ne tartsunk attól, hogy figyelmeztessük egymást arról, ha megbántódtunk. Csodaszép énekekkel és imával köszöntük meg Istenünknek, hogy összegyűlhettünk, egészségesen indulhatunk útnak.
Mise után várt a meleg vacsora. Bár azt valljuk, hogy magyar ember, amíg eszik, nem beszél, mi mégis beszélgetéssel fűszereztük az estebédünket. Mindenkinek volt mondanivalója, már nekifogtunk megosztani egymással gondolatainkat, történeteinket, alapvető tulajdonságainkat. Voltak olyan asztalok, ahol már ismerték egymást az ott ülők, viszont olyan asztal is akadt, ahol már kevésbé talált az ember ismerős arcokat, de ez se volt akadály: került közös téma.
A vacsora befejeztével egy érdekes játékban vettünk részt: hosszú pufuleckígyót kellett kirakni csapatonként úgy, hogy a pufuleceknek a végét össze kellett ragasztanunk. Izgalommal estünk neki ragasztani, illesztgettük a darabkákat egymáshoz. Végül volt ott kacskaringós, hosszú, vizes, gyorsan kirakott kígyó is. Ügyes csapatmunkára volt szükségünk, igyekeztünk segíteni egymásnak a munkában.
Estefele esti imával búcsúztunk a naptól. Ima után zuhanyzás és lefekvés várta volna a társaságot, de, ahogy a fiatalok között szokás, senki sem feküdt le, mindenki megtalálta a neki való elfoglaltságot és eltöltötte az estéjét. Most már csak a csütörtöki biciklizés vár ránk, remélhetőleg zökkenő- és esőmentesen.

Július 15.
Nem volt nehéz felkelni. Kellemes napsütésben tartottunk egy kis mozgást, amit reggeli tornának neveztünk el. A reggeli adott kellő erőt, hogy bele merjük vetni magunk a kerékpározás „veszedelmeibe”.
Elindultunk. Parajdig semmi gondba nem ütköztünk, de utána! Utána egyre csak emelkedett az út és nem akarta hagyni, hogy kicsit pihenjünk. Nehezen tekertünk felfele, de mindannyian kitartóan nyomkodtuk a pedálokat. Mindenki segített társain, akik lemaradtak, akiknek már nem volt annyi erejük, igyekeztünk megkötni azt a szövetséget, amiről előző nap volt szó. Rendületlenül haladtunk. Talán csak egy hegytető volt az, aminek sikerült végül megállítania bennünket. Azt hihettük, hogy kimerültünk, pedig csak elfáradtunk kicsit: túl hosszú volt a hágó. Viszont a füves domboldalon már pihenhettünk, kifújtuk lábainkból a fáradtságot.
Hugó testvér adott útravalót nekünk. Arról beszélt, hogy zúgolódás helyett inkább kérjünk, ha már kaptunk, akkor legyünk képesek megköszönni is és végül mindezekért legyünk hálásak Urunknak. Az árnyékban ülve, állva, guggolva hűsítőként hatottak szavai, amelyek igazi energiabombák voltak számunkra.
A tetőről már csak a lejtő jöhetett… Vidáman indultunk lefele, ki gyorsabban, ki lassabban, merészségtől függött ez. Finoman lágy hűvösség fogadott minket, erdő között haladtunk, a patak kedvesen csobogott az út mellett. Isten teremtette természetünk befogadott bennünket, átölelt szépségével és lenyűgözött alkalmazkodásával: szükségünk volt a hűvösségre és megadta azt nekünk.
Borzonton vártak ránk. Egy kedves pap bácsi – Kémenes Lóri atya – fogadott, betessékelt minket az Isten Országának nevezett területre. Onnan egy közeli kis kápolnához mentünk szentmisét tartani, a szabad ég alatt sebtében összetákolt oltár körül, a fűben ültünk és csüngtünk Tibor testvér szavain. Újra előkerült a szövetség, mint téma, bár most egy másik megközelítésről hallhattunk, tudhattunk meg részleteket.
Már majdnem megérkeztünk a célhoz, amikor kezdett szemerkélni az eső. Mégis szerencsénk volt. Akárhogyan is az eső - Isten áldása, most sem ért utol. Kikerült, elszaladt, elmenekült. Nem, a jóságos Istenünk nem szeretné, hogy tüdőgyulladás miatt lemondjunk majd a jövő évi túránkról. Szerencsésen, többnyire szárazon (mivel azért locsolás csak volt) érkeztünk meg Gyergyószentmiklósra, a katolikus templomhoz. Miután hont foglaltunk, ízletes vacsorát fogyaszthattunk el, majd egy esti imával próbáltuk berekeszteni a napot. Nem kell hangsúlyozni: sikertelenül. Előtérbe kerültek a fotelek a szállás előterében, mások inkább körbesétálták a várost, ami csendes volt és tiszta levegővel fogadott.
Az álmaink után majd újabb útra kelünk. Várnak a Gyimesek!

Július 16.
Gyergyószentmiklóson nem a derűs napsütés ébresztett, hanem az egyik csapat. Korán reggel, hat órakor. Az időjárásra nem is számíthattunk, mert a köd képtelen bárkit is kiugrasztani az ágyból. Reggeli torna és ima, mind csak ködben történtek. Bonaventura olyan időt kért, amilyent megérdemlünk, mások kizárólag kellemeset.
Másokat hallgatott meg az Úr, másfél órával indulásunk után már sokan kezdtek megszabadulni a melegítőktől és fölösleges blúzoktól: a köd felszakadozott, napsütötte dombok között gurult el a rengeteg kerék. Útközben vidám és kedves emberekkel találkoztunk, akik, ha szükséges volt, beengedtek a saját kertjükbe is, megkérdezték, hogy merre tartunk és kérték Istent, hogy segítsen utunkon.
Dánfalván ínycsiklandozó illatok fogadtak: finom krumplitokányt kaptunk ebédre. Megint csak beszélgettünk, nevetgéltünk ebéd közben. Erről nem tudtunk leszokni még.
Ebéd után még mindig hosszú út állt előttünk, ami közben megkaptuk Bonaventura kérésére a megérdemelt időt: nyakon zúdított hirtelen egy jó kiadós eső. Esőkabáttal, vagy csak az egyszerű biciklis ruházatunkkal, vizes hajjal, alig látva a szemünkbe folyó esőcseppel tekertünk tovább megállíthatatlanul. Ezt látván az Úr, elzárta az égbolt hatalmas csapját, elállt az eső és kerékpározhattunk tovább, hogy közelebb érjünk célunkhoz, vagy csupán azért, hogy megszáradjon rajtunk minden ruhadarab. Mindkettő beteljesült.
A gyimesi tető előtt még tartottunk egy nagy pihenőt, Balla Imre volt soros a bíztatásban. Arra hívta fel a figyelmünket, hogy utunk alatt milyen könnyedén megláthatjuk Istent társainkban. Arra kért, hogy ne csak utunk célja, Gyimesfelsőlok legyen szemünk előtt, hanem az is, hogy meglássuk, megláttassuk Istent magunk között.
A hágó megkínzott bennünket. Nem volt olyannyira hosszú, mint az előző napi, de a fáradtság jelei már nyilvánvalóan látszottak, lassan haladtunk, de nem volt okunk panaszkodni: mindannyian felértünk a tetőre, ahol a csodás látvány mellett egy szentmise közben közelebb kerültünk újra Istenünkhöz. Az is igaz, hogy fizikailag is segítettünk közelebb kerülni: dombon, magasan tartottuk a szentmisét. Két bicikli, egy gitártok és néhány FerBit-es blúz szolgált oltárul a természet e pontján.
Gurultunk! A tetőről kénytelenek voltunk lejönni, hiszen a szállásunk nem ott fent volt. Gyimesfelsőlokon vártak minket az Árpádházi Szent Erzsébet líceum bentlakásában szállásoltak el, itt kaptunk vacsorát is, ami megint csak kiadós, ízletes volt. Vacsora után várt ránk a beszélgetés, nevetés és végül az ágyba bújás is. Bár reggel nem kell olyan szörnyen korán kelnünk, mindenki elég hamar takaró alá került. A magyarázat csak annyi, hogy szükségünk van egy nagy pihenésre.

Július 17.-18.
Szerencsére nem kellett korán kelni, csak nyolc órakor fújtunk ébresztőt, rövid tornával és imával köszöntöttük a napot. Reggeli után tettünk egy tiszteletkört Gyimesfelsőlokon, mivel a túravezetőnk, Bonaventura ott született, ott nőtt fel. Az utcán csengettünk, nevettünk, hogy mindenki hallja, hogy ott megyünk el. Integettek, köszöntek sokan nekünk, jó utat kívántak.
Gyimesből már nem volt olyan hosszú az út, csak egy emelkedő nehezítette meg dolgunkat. Kibírtuk. Mint a többit is. És tekertünk tovább egy finom ebéd után, ami a gyimesi tetőn pusztította éhségünket.
Csíksomlyón a harangok zúgása fogadtak bennünket, Msgr. Tamás József segédpüspök úr köszöntött. Ő maga tartotta a szentmisét a Szent Antal kápolnában. Ahogy utunk végére értünk, kellemes dallam volt fülünknek az ő kedves hangja, bíztató szavai még néhány csepp erőt öntöttek tagjainkba, amelyek már elég fáradtak voltak, hallgattuk szavait, amelyekkel dicsért minket, dicsérte azt, hogy ekkora utat megtettünk, kitartottunk egymás mellett.
Vasárnap délben Böjte Csaba testvér a Role együttes segítségével Kájoni misével ajándékozott meg minket. Csaba testvér prédikációjában arról szólt, hogy a FerBiT útja hasonlít a Damokos Kázmér életútjára, ugyanis Damokos Kázmér Szovátán született, mi pedig onnan indítottuk útjára a harmadik ferences biciklitúránkat, továbbá Csíksomlyón fekszik örök nyugalomban, mi pedig ugyanott pihenhettünk meg a túránk után a kedves ferences testvérek vendégszeretetében. Csaba testvér összekapcsolta a Kázmér testvér építő jellegű életútját a mi túránkkal. Mi lelkiekben gazdagodtunk azáltal, hogy egy ilyen életút nyomán végigkövethettük végül az ő tevékenységét.
A mise után Csaba testvér velünk együtt ebédelt, egy utolsó útravalót adott nekünk: a következő biciklitúránkig való kitartást kérte Istenünktől.
Végezetül köszöneteinket fejeztük ki egymásnak, a csapatnak, Bonaventurának, aki megszervezte megint a túrát, azoknak, akik segítettek bennünket, akik mellettünk voltak, bíztattak és egy korty vizet, adtak a hágón felfele. Leghálásabbak az Úrnak lehetünk mégis, hiszen megteremtette mindazt, ami a biciklitúrán elengedhetetlen: a természetet. „Jó az Úrban bizakodni, jó az Úr. Remélj és bízz benne, jó az Úr.”
A harmadik ferences biciklitúra az „Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott.” jelmondatra épült újra, témája, pedig a szövetség volt. Isten szövetséget kötött velünk is, ugyanúgy, ahogyan a választott népével. Őket negyven éven át vezette az Ígéret földje fele, mi pedig ennek tizedrészét töltöttük kerékpáros zarándoklatunkkal. Isten bebizonyította jelenlétét, végig ott volt mellettünk, minden egyes személynek vigyázott a biciklijére. Nem hullatott égi mannát, de nyújtott nyugalmat, árnyékot nekünk, amikor arra volt szükségünk, fölsegítette azt, aki elesett és továbbengedte útján. Megbizonyosodhattunk arról, hogy tényleg nagyon jó mindaz, amit az Úr alkotott, rácsodálkozhattunk a természet szépségeire, hallgattuk a madarak csiripelését, hűsített a patak csobogása az út mellett, a fák kellemes árnyékkal vonták be pihenőhelyeinket, és az eső is csak akkor zúdult a nyakunkba, amikor már jól esett egy kis égi zuhany elcsigázott testünkön.

A leírások szerzője: Bodó Réka Kata - Csíkszereda