Ferences lelkületű biciklisták

IV FerBit 2011

        Kerékpározás a ferencesekkel negyedszerre is

„Indulj és menj, hirdesd szavam,
népemhez küldelek én!
Tövis és gaz, vér és panasz,
meddig hallgassam még én?”

       Az idei ferences biciklitúránk mottója Indulj én menj! volt. Elindultunk, és csak mentünk, tekertünk, bicikliztünk, haladtunk, néhol gyalogoltunk, másztunk, taszítottuk a kerékpárokat. Dávidok és Dávidocskák lettünk külön és együtt is.

        Nem volt egyszerű, nehéz volt, mivel arra törekedtünk, hogy még közelebb kerüljünk Istenhez. Ennek érdekében még a világ tetejére is felmásztunk, illetve feltekertünk.

         Mintegy keret, az eső nyitotta és zárta a túránkat. A nulladik napi megpróbáltatásunk esővel kívánt jó napot, és az utolsó nap megkoronázása egy késő délutáni zápor volt. Amíg tekertünk, az Urunk vigyázott arra, hogy szárazon maradhassunk, kellemes szellővel borzolta a hajunk egy-egy lejtőn, fenyőágak böktek oldalba, amikor kissé lankadt a kedvünk, amikor már-már elhagytuk magunk egy oldal megmászása közben. De senki sem maradt le, senki sem keseredett el, hanem csak arra összpontosítottunk, hogy mi magunk vagyunk azok a Dávidocskák, akik legyőzik a saját Góliátjaikat, sőt, egyszer-egyszer még a nagy bicikliző csapatunk Góliátjait is. A világ tetején álltunk többször is, ahol nem volt gond, csend volt és napsütés, csak a társaink és a biciklik, amik néha maguktól gurultak. Illetve nem is maguktól, hanem a mi jóságos Istenünk tekert kilencven személy helyett. Felmentünk Vele a Nyerges-tetőre, ami 895 méter magasságban fekszik Csíkkozmás közelében, a Pongrác-tetőre, ami 1255 méter magasságával védi a Gyilkos-tó környékét, és a Szellő-tető 1493 méter magasságára is, a Csíki-havasok legmagasabb pontjára.

„Küldelek én, s megáldlak én,
csak menj és hirdesd szavam.”

        Egymást szeretve, Dávidokként indultunk útnak, és úgy is érkeztünk Csíksomlyóra. A hangulat nem volt felhőtlen, néhány esés, sérülés elhozta azt a kedvet, amit együttérzésnek vagy sajnálatnak nevezünk. Akik épen, kötések és horzsolások nélkül tértek haza, mind azokat pátyolgatták és segítették, akiknek egy kő az útjukba állt. Voltak izomgörcsök, de volt olyan személy, akit az Isten azért küldött, hogy ezeket a görcsöket elűzze. Voltak zúzódások-húzódások, de erre is került az égi orvosi rendelőből valaki, aki segített. Voltak meredek dombok, de utánuk mindig a lejtő következett, voltak köves, zötyögős erdei utak, amelyek megrázták a tagjainkat, felébresztették szunnyadó izmainkat, de minden nap vége egyenes úton ért véget, pihenés gyanánt.

        Minden napunk valami újat hozott. Egy új barátságot, egy másik mosolyt, egy kedves szót és egy kicsi esőcseppet. Barátaink lettek a fák, a Nap mosolygott ránk, a szél kedvesen súgott a fülünkbe bátorító, bíztató szavakat és a zápor az arcunkra ejtett egy-egy cseppet, ami üdített.

         Jóságos Istenünk figyelt ránk. Kevés esővel lehűtötte az utat, amíg ettünk, szépen, egyenletesen esett az eső (nem kis ijedségünkre), de mire elmondtuk az étkezés utáni imánkat, már csak az emléke volt az esőnek.

      Ezért a néhány napért köszönettel tartozunk egymásnak. A szervezők, forgalomirányítók, zenészek, kamionosok mindannyian a jókedvünket és biztonságunkat szolgálták. Sokat segített az, hogy nem kellett a saját csomagjainkat a hátunkon cipelnünk, hanem utánunk hozták, eközben is bíztatva mosolyogtak ránk a ferences testvérek, akik ezzel segítettek bennünket.

        Megköszönöm Istenünknek azt, hogy szép időt adott nekünk a tekeréshez, hogy társaink voltak, akikkel együtt biciklizhettünk, akik ránk mosolyogtak és bíztattak a kellő pillanatokban. Megköszönöm Bonaventurának, hogy újra eggyé kovácsolt egy csapatot. Megköszönöm a Szentléleknek, hogy fehér galambszárnyának szellőjével simogatott mindannyiunkat minden nap.

 „Tüzessé teszem ajkaidat,
gyémánttá homlokodat.
Népemnek őrévé rendellek én,
Lelkemet adom melléd.”

 

Bodó Réka Kata

forrás: erdely.ma

 


 

 

 

        Isten kegyelméből sok élménnyel gazdagodva és lelkileg feltöltődve ért véget a IV. Ferences Biciklitúra. „Indulj és menj jelmondattal gurultunk végig a 250 km-es kalandos útszakaszon 2011. július 24–29-e között.

         Az idei Ferences Biciklitúrára is nagy lelkesedéssel indult a kerekezni vágyó tűzön-vízen átguruló kis társaság vasárnap reggel, illetve egy másik része délben. Egészen pontosan a 0-ik napon esőben bicajoztunk át a FerBiT indulási helyére, Kézdivásárhelyre. Örömmel szembesültem azzal, hogy nem riasztott vissza a zord időjárás sem, sőt annál inkább Istenre hagyatkoztunk, azzal biztattuk magunkat, hogy mi akkor biciklizünk, amikor nekünk jólesik. Kézdivásárhelyre érkezve meleg fogadtatásban volt részünk, a biztonság kedvéért a regisztráció előtt még egy kis ugrálós bemelegítést tartottunk Hugó testvér bátorítására. A csapat nagy része ismerte egymást, hiszen az előző években is már együtt karikáztak Isten munkáját csodálni a természetben, de új ismeretségekre is szert tettünk a bemelegítő játékok során. Örömmel tapasztaltuk, hogy határokon túlról is érkeztek túrázni és lelkiekben töltődni vágyók. Este egy igen tanulságos filmet néztünk meg, amelynek Végtelen hit volt a címe. A film nagyon jó bevezetője volt az idei FerBit témájának, hiszen rádöbbentett, hogy szembe kell néznünk minden Góliátunkkal, azaz minden olyan ellenséggel, ami félelmet, gátat, szakadékot teremt bennünk és köztünk.

        A következő napokban ezt a témát tovább boncolgattuk, és hasznos gondolatokat őriztünk meg Tibor és Károly testvérek szavaiból, valamint Imre diakónus révén, akik tanítottak minket, így sikerült jobban megértenünk Dávid és Góliát történetét, kivetítenünk azt saját életünkre. A történetben arról hallottunk, hogy a kis Dávid nem volt felkészülve a harcra, még az ehhez szükséges fegyverzetet sem bírta el, mégis ő kellett hogy szembeszálljon a hatalmas Góliáttal. Istent hívta segítségül, és a történet szerint nem saját erejéből (hiszen képtelen lett volna rá), hanem a Gondviselő erejéből egy jól célzott parittyakővel legyőzte a hatalmas Góliátot.

        Saját életünkre kivetítve azt tanultuk meg ebből, hogy mi se szaladjunk el Góliátjaink elől. Az nem baj, ha félünk, csak Istent kérve nézzünk szembe velük.

         A zarándoklat alatt kis Dávidokként és Dávidocskákként alkalmunk volt elgondolkozni azon, hogy melyek a mi személyes „Góliátjaink”, és hogyan tudunk ezekkel szembeszállni, le tudjuk-e győzni őket, vagy pedig magunkat hagyjuk legyőzni. A magas, meredek hegyek is olykor Góliátokként voltak jelen, ahol picit nagyobb erőfeszítéssel kellett tekernünk, hogy feljussunk a tetejére, de biztatva, bátorítva egymást sikerült feljutni és csodálni a gyönyörűséges, csodálatosan megalkotott tájat. Ez a látvány számomra mindig erőt adott a következő nehezebb útszakasz megtételéhez.

      Egyik kedves barátom egy nehezebb útszakaszon ráébresztett arra, hogy mi egy ekkora hegyecskétől mennyire elfáradtunk, olykor feladnánk, de Jézus a hatalmas kereszttel a hátán nem nyavalygott, hanem szótlanul vitte, jó példát mutatva nekünk a nehéz pillanatokban. Ekkor újabb erőre kaptam.

       Olykor, amikor felértünk egy-egy hegy tetejére, olyan érzés volt, mintha a világ tetején lennénk, közel a mennyországhoz, hiszen csend, nyugalom, béke, fenséges táj és kéklő ég vett körül. A kéklő égen elsuhanó madár vagy a szebbnél szebb színes virágok a zöld fűben szintén a csodálatosan megalkotott természetet dicsérték jelenlétükkel, és gazdagítottak minket lelkiekben. Ilyenkor azt éreztem, hogy érdemes volt kitekerni.

        Különösen megérintettek a szentmisék, hiszen napközben pihenőként, frissítőként voltak a program részei, ahol egy kedves barátom szavaival élve „tankolhattunk Isten hajtóerejéből”. Hol a zöld fűben, hol pedig egy gyönyörű tó közelében és az erdő hűsítő fái között lehettünk részesei a nap legszentebb pillanatainak, ahol hálát adhattunk eddigi utunkért, és Jóságos Istenünk áldásával vághattunk neki az újabb útszakasznak.

        Háromkúton, egy kis templomocskában tartottuk meg a napi szentmisénket, ahol az éppen ott táborozók nagy szeretettel fogadtak, György Balázs pap bácsi vezetésével. Ez a hely maga volt a Szeretetváros, amely jövő évben ünnepli 25 éves jubileumát. Szentmise után terített asztallal, rengeteg szilvás gombóccal és finom, gyógynövényekből készült teával vártak a táborlakók. Étkezésünk ideje alatt Gondviselő Istenünk felfrissítette a levegőt egy kis esőcskével, hogy ne a meleg napsütésben kelljen tekernünk tovább.

        Ekkor következett a biciklitúra legnehezebb útszakasza, ahol a csodálatos táj látványa mellett is nagyon nehéz volt tekerni, olykor csak taszítani lehetett a biciklit, és az is megerőltető volt. Ekkor jutott eszembe az erőt adó gondolat, hogy Jóságos Istenem csak akkora keresztet ad vállamra, amit képes vagyok elbírni, és megadja a hozzá elegendő erőt is, és sikerült mindenkinek kijutni a Csíki-havasok legmagasabb pontjára, az 1493 méteres Szellő-tetőre. Innen csodálhattuk az elénk táruló panorámát, és érezhettük az enyhe, frissítő szellőt is, ahogyan a hegy neve is mutatja. Most már csak lefelé gurultunk a Gyimesekig, ahol ismét finom ordás és csokikrémes hígpalacsintával vártak Bonaventura testvér családtagjai és kedves ismerősei. A fárasztó, de tartalmas nap után jöhetett a megérdemelt pihenés, hiszen várt még ránk egy egynapos biciklizés a Gyimeseken át Csíkszeredába.

         Az idei útszakasz különösen nehéz volt, és mivel egyre többen csatlakoztunk ehhez a páratlan túrához, egy kissé szétrázta a hegyi rész a társaságot, de a biztatás így sem maradt el. Szerető Istenünk gondoskodott mindannyiunkról, hiszen Neki célja van minden kis Dávidocskájával. Néhány sebesültünk is került, de hál’ Istennek időben orvosoltak minden problémát.

       Nagy hála van a szívünkben, hogy Jóságos Istenünk megajándékozott minket azzal, hogy idén is részt vehettünk a Ferences Biciklitúrán, erőt és egészséget adott ahhoz, hogy tekerni tudjunk. Sok mosolyt varázsolt arcunkra, amelyeket tovább tudtunk adni társainknak, bátorítani tudtuk egymást, és érezhettük, hogy szeretet van közöttünk.

        Lelkileg feltöltődve erősebb és bátrabb Dávidokként, Dávidocskákként érkezhettünk haza, és próbálunk nem elszaladni a mindennapi Góliátjainktól, hanem szembenézni velük, és leküzdeni őket.  Nem mindig könnyű, de Istenben bízva és remélve menni fog!

 

András Melinda, Domokos Emőke

forrás: keresztalja.ro